Befejeztem az ásást: sekély, ám hosszú gödröt vájtam a talajba. Áhítattal érintettem meg a földet, közben rituális szavakat mormoltam. Akkor odalépett hozzám a feleségem, s átnyújtotta a kardot, amelyet több mint tíz évig használtam, s amely száz meg száz mágikus gyakorlat során volt segítőm ez alatt az idő alatt. A fegyvert a gödörbe helyeztem, betemettem, és lesimítottam fölötte a talajt. Ezenközben emlékezetembe idéződtek a múltbéli próbák; a megismert dolgok és jelenségek, amelyeket pusztán azáltal képes voltam előidézni, hogy velem volt ez a kard, ez az oly régi barát. Most pedig felfalja őt a föld, elemészti pengéjének vasát, markolatának fáját; táplálékul tér vissza oda, ahonnan annyi erőt merített. A Mester közeledett, elém helyezte új kardomat, épp arra a helyre, ahová a régit elföldeltem. Mindnyájan kitárták karjukat, és a Mester, Erejét használva, különleges, furcsa fényt varázsolt körénk: nem világított, mégis láthattuk – sajátos színbe öltöztette a körvonalakat. Majd kivonta hüvelyéből a kardját, megérintette mindkét vállamat és a homlokomat, s így szólt: