Hány életet élünk?

2011.04.07.

Ez a kérdés civilizációnk kezdete óta foglalkoztat bennünket. A halállal véget ér-e az élet? Vajon átlépünk egy másik síkra? Vagy újra visszatérünk a Föld bolygóra? Új könyvemben, az Alef-ben, a saját személyes tapasztalatomat mesélem el egy igen kényes témával, a reinkarnációval kapcsolatban.

Először is félre kell tennünk azt az elképzelést, hogy az idő mérhető: nem mérhető. Ezt a képzetet mi teremtettük magunknak, hiszen nélküle nem működhetne a társadalom: soha nem érnénk el a vonatot, és szénné égetnénk a süteményt a sütőben. Egy látható valóságot is kellett teremtenünk magunk köré, máskülönben hogyan maradhatott volna fenn az emberi faj a ragadozókkal szemben? Rendelkezünk memóriával, olyasmivel, amilyen a számítógépeknek is van. A memória arra való, hogy megvédjen minket a veszélytől, lehetővé tegye, hogy társadalomban éljünk, élelemhez jussunk, felnőjünk és minden tudásunkat átadjuk a következő nemzedéknek. De emlékeink nem maga az élet.

Az idő nem múlik: az idő csak a jelen pillanat. Itt, ebben a pillanatban, amikor ezt írom, velem van az első csókom, és velem van a zongora hangja, amelyen anyám játszott, miközben a gyerekszobámban voltam. Én az vagyok, aki voltam, és az is, aki leszek. Mivel semminek sincs se kezdete, se vége - az örökkévalóság a jelen -, egyszerre élek át mindent, ami történt, és mindent, ami történni fog.

Félünk ettől: például azt kívánjuk, hogy a szerelem horgonyozzon le abban a pillanatban, amikor minden a legnagyobb rendben van - de ez csapda, hiszen a szerelem a jelennel együtt változik. Vajon én 30 éve ugyanazzal a nővel élek házasságban? Nem. Ő is változott, én is változtam, és velünk együtt a szerelmünk is átalakult.

A születés nem kezdet, a halál pedig nem vég. Talán azt kérdezitek: és hol vannak azok, akik elmentek? Soha, de soha nem veszítjük el a szeretteinket. Velünk vannak, hiszen nem haltak meg. Képzeljünk el egy vonatot: nem látom, mi van a szomszéd vagonban, de a benne lévő emberek ugyanabban az időben és ugyanabban a térben utaznak, mint én, mint ti, mint mindenki. Az a tény, hogy nem tudunk velük beszélni, és nem tudjuk, mi történik a másik vagonban, semmi jelentőséggel nem bír: ők akkor is ott vannak. Az, amit mi "élet"-nek nevezünk, egy sok vagonból álló vonat. Hol az egyikben vagyunk, hol a másikban. És néha átmegyünk az egyikből a másikba - például amikor álmodunk, vagy amikor hagyjuk, hogy magával ragadjon a rendkívüli.

Mindez persze a misztikum területéhez tartozik. De ki ne találkozott volna még azzal az érzéssel, amit deja vunek hívunk? Amikor egy másodperc töredékéig (amit aztán gyorsan el is felejtünk, hiszen nem értjük meg logikus gondolkozással) elfog minket a bizonyosság, hogy valamikor már jártunk ezen a helyen, már voltunk ebben a helyzetben, már éreztük ezt az érzést.

Minden éjjel utazunk az időben. Öntudatlanul is ezt tesszük, amikor álmodunk: elmegyünk a közeli vagy a régmúltunkba. Amikor felébredünk, azt gondoljuk, hogy álmunkban abszurd dolgokat éltünk át, pedig ez nem így van. Egy másik dimenzióban jártunk, más életekben, amelyeket szimultán élünk, és ahol a dolgok nem pont úgy történnek, ahogy itt.

Hogy hány életet éltünk már le? Valójában másképp kell föltenni a kérdést: hány életet élünk most? Mindenkinek a maga dolga erre választ adni.