Paulo Coelho: A győztes egyedül van - 3. részlet

De akik itt vannak, azt hiszik, hogy a "divat" minden. Hathavonta egész vagyont költenek arra, hogy megváltozŹtassanak valami apró részletet, és továbbra is a gazdagok kiváltságos törzséhez tartozhassanak. Ha most ellátogatnának a Szilícium-völgybe, ahol az informatikai világ milŹliárdosai műanyag karórát és elnyűtt nadrágot hordanak, rádöbbennének, hogy a világ már nem a régi, mintha mindenki azonos társadalmi szinten élne, mert már senkit nem érdekel a gyémánt mérete, a nyakkendő márkája és a bőrtáska tervezője. A jelek szerint a világnak ezen a részén nem léteznek nyakkendők és bőrtáskák, ám nem messze tőle ott van Hollywood, egy még hatalmasabb gépezet, amely - bár hanyatlásnak indult - még képes elhitetni az ártatlan lelkekkel, hogy nincs csodálatraméltóbb dolog a ruhakölteményeknél, a smaragd nyakékeknél és az óriási limuzinoknál. És mivel még mindig ezzel vannak tele a magazinok, senkinek nem áll érdekében romba dönteni a több milliárd dolláros reklámipart, a fölösleges holmik kereskedelmét, a haszontalan irányzatok diktálását vagy az újabb és újabb csodakrémek megalkotását, amik valójában ugyanazok, csak a címkéjük változik.

Nevetségesek. Igor képtelen leplezni a gyűlöletét azok iránt, akiknek a döntései emberek millióit érintik, olyan férfiakat és nőket, akik tisztességesen dolgoznak és méltósággal élik a mindennapjaikat, pusztán azért, mert egészségesek, van hol lakniuk és szeretik a családjukat.

Perverzek. Amikor úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van, amikor a családok leülnek az asztal köré, hogy együtt vacsorázzanak, hirtelen megjelenik a Szuperosztály szelleme, és lehetetlen álmokat kínál föl nekik: luxust, szépséget, hatalmat. És szétesik a család.

Az apa éjszakákat tölt álmatlanul, mert túlórázik, hogy megvehesse a legújabb sportcipőt a fiának, nehogy kiköŹzösítsék az iskolában. A felesége titokban azért sírdogál, mert a barátnői márkás ruhákat hordanak, neki pedig nincs pénze ilyesmire. A kamaszok pedig ahelyett, hogy megismernék a hit és a remény igazi értékeit, arról álmodoznak, hogy művészek lesznek. A vidéki lányok elveszítik az identitásukat, és azon törik a fejüket, hogyan juthatnak el a nagyvárosba, ahol bármibe, de tényleg bármibe belemennek, csak hogy megszerezzenek egy bizonyos ékszert. A világ, amelynek az igazságosság felé kéne haladnia, az anyag körül forog, a körül az anyag körül, ami hat hónap múlva már nem jó semmire, ki kell cserélni újra, és így, csakis így maradhatnak a csúcson azok a hitvány alakok, akik most ott vannak Cannes-ban.

Igor természetesen nem hagyja, hogy ez a pusztító erő hasson rá. A világ egyik legirigylésreméltóbb munkáját végzi. Jóval többet keres naponta, mint amennyit el tudna költeni egy év alatt, pedig elhatározta, hogy minden lehetséges szórakozást megenged magának - törvényeseket és törvényteleneket egyaránt. Nem okoz neki nehézséget egy-egy nő meghódítása, még azelőtt sem, hogy gazdagsága kiderülne - számtalanszor kipróbálta már, és mindig sikerült. Most töltötte be a negyvenedik évét, és tökéletes formában van, a rendszeres évi orvosi vizsgálat szerint is makkegészséges. Őt nem köti semmi. Nem kell egy bizonyos márkájú ruhát hordania, egy bizonyos előkelő étterembe járnia, azon a tengerparton üdülnie, ahova "mindenkinek muszáj elmennie", nem kénytelen megvenni azt a karórát, amelyet valamelyik sikeres sportoló reklámoz. A fontos szerződéseket egy pár forintos tollal is aláírhatja, nyugodtan hordhatja azokat a kézzel varrott kényelmes és elegáns zakókat, amelyeket az irodája melletti kis boltban vásárolt, és amelyeken semmiféle márkajelzés nem látszik. Azt csinálhat, amit akar, senki előtt nem kell fitogtatnia a gazdagságát, érdekes munkája van, amit lelkesen végez.

Talán éppen ez a baj: mindig mindent lelkesen csinál. Meggyőződése, hogy ez az oka annak, hogy a nő, aki néhány órával ezelőtt belépett a bárba, nem az ő asztalánál ül.

Próbál tovább gondolkodni, hogy teljen az idő. Még egy italt rendel Kristelle-től - azért tudja a pincérnő nevét, mert egy órával ezelőtt, amikor kisebb volt a forgalom (az emberek a vacsorákon időztek még), kért egy pohár whiskyt, és a nő megjegyezte, hogy szomorúnak látszik, jól tenné, ha enne valamit és egy kicsit jobb kedvre derülne. Igor megköszönte a figyelmességet, és örült, hogy van valaki, akit valóban foglalkoztat az ő lelkiállapota.

Talán ő itt az egyetlen, aki tudja, hogy hívják azt az embert, aki kiszolgálja: a többiek csak az asztaloknál és a nézőtéren ülők nevére - és ha lehet, foglalkozására - kíváncsiak.

Próbál tovább gondolkodni, de már hajnali három óra is elmúlt, és a szép nő nem jelent meg újra az udvarias férfival - aki egyébként külsőre nagyon hasonlít rá. Talán egyből fölmentek a szobájukba, és most szeretkeznek, vagy esetleg még pezsgőznek valamelyik jachton, ahol akkor kezdődnek a partik, amikor a többi helyen véget érnek. Talán csak hevernek az ágyon, és újságot olvasnak anélkül, hogy egymásra néznének. De ennek nincs is jelentősége. Igor egyedül van, fáradt, és aludnia kell.

7:22

Reggel 7 óra 22 perckor ébred. Sokkal korábban, mint ahogy a teste szerette volna, de hát még nem volt ideje alkalmazkodni a Moszkva és Párizs közötti időeltolódáshoz: ha most az irodájában ülne, akkor már túl lenne legalább két-három értekezleten az alkalmazottaival, és készülne az üzleti ebédre egy új ügyfelével.

De most más feladata van: találnia kell valakit, akit feláldozhat a szerelem oltárán. Szüksége van egy áldozatra, hogy Ewa még reggel megértse az üzenetét.

Megfürdik, lemegy, hogy megreggelizzen egy olyan étteremben, ahol majdnem minden asztal üres, és sétára indul a Croisette-en, ahol a legfontosabb luxusszállodák sorakoznak. Nincs forgalom - az egyik sáv le van zárva, és csak a hivatalos engedéllyel rendelkező gépkocsik haladhatnak át rajta. A másik pedig azért üres, mert a város lakói még készülődnek, mielőtt munkába indulnak.

Nincs benne harag - a legnehezebb időszakon már túl van, amikor nem tudott aludni a mérhetetlen szenvedéstől és gyűlölettől, ami a szívét nyomta. Most már megérti Ewa viselkedését, rájött ugyanis, hogy a monogámia csak egy mítosz, amit lenyomtak az emberiség torkán. Sokat olvasott a témáról, és megtudta, hogy szó sincs hormontúltengésről vagy hiúságról: egyszerűen genetikailag kódolva van bennünk a hűtlenség, akárcsak a többi állatban.

A kutatások nem tévednek: a tudósok, akik apasági teszteket végeztek bizonyos madarakon, majmokon és rókákon, fölfedezték a tényt, hogy ezek a fajok hiába alakítottak ki a házassághoz nagyon hasonló társas kapcsolatot, attól még korántsem biztos, hogy hűségesek is egymáshoz. Az utódok az esetek 70%-ában fattyak. Igor kívülről fújja a seattle-i Washington Egyetem pszichológiaprofesszorának, David Barashnak egy megállapítását: "Azt tartják, hogy csak a hattyúk hűségesek egymáshoz, de még ez sem igaz. Egyetlen faj létezik az állatvilágban, amely nem követ el házasságtörést: egy amőbafaj, a Diplozoon paradoxum. A két egyed ugyanis még fiatalon találkozik egymással, és a testük egyetlen szervezetté egyesül. Minden más faj képes a hűtlenségre."

Éppen ezért egyáltalán nem hibáztatja Ewát - hiszen csak az emberi faj ösztöneit követte. De mivel ő olyan társadalmi konvenciók szerint nevelkedett, amely nincs tekintettel a természetre, most nyilván bűntudata van, és azt hiszi, hogy a férfi már nem szereti, és soha nem tudna neki megbocsátani. Pedig ez nem így van. Éppen ellenkezőleg: Igor mindenre hajlandó, még arra is, hogy olyan üzeneteket küldjön, amelyek elpusztítják más emberek univerzumát - és mindezt csak azért, hogy megértesse a szeretett nővel, hogy szívesen visszafogadja, sőt fátylat borít a múltra anélkül, hogy bármit is kérdezne.

Ahogy sétál, megpillant a járdán egy fiatal nőt, aki éppen kipakolja a portékáját. Vitatható minőségű kézműves tárgyakat. Igen, ő lesz az áldozat. Ő lesz az üzenet, amit el kell küldenie - és amit a címzett minden bizonnyal abban a pillanatban meg fog érteni, amint eljut hozzá. Mielőtt odamegy, gyengéden szemléli: ennek a lánynak fogalma sincs róla, hogy ha minden jól alakul, a lelke hamarosan fölszáll a fellegek közé, és örökre megszabadul ettől az ostoba munkától, amely soha nem tette volna lehetővé, hogy megvalósíthassa az álmait.

- Mennyibe kerül? - érdeklődik folyékony franciasággal.

- Melyiket szeretné?

- Mindet.

A lány - aki nem lehet több húszévesnél - elmosolyodik.

- Nem maga az első, aki ilyen ajánlatot tesz. A következő kérdése az lesz: nem sétálna velem egyet? Maga túl szép ahhoz, hogy itt üljön és árulja ezeket a holmikat. Én vagyok a...

- ... nem, nem én vagyok az. Én nem a filmiparban dolgozom. És nem faragok magából színésznőt, és nem változtatom meg az életét. És valójában nem is érdekel az áruja. Én csak beszélgetni szeretnék, és azt itt is lehet.

A lány elfordítja az arcát.

- A szüleim készítik ezeket a tárgyakat, és büszke vagyok arra, amit csinálok. Egyszer majd erre sétál valaki, aki fölismeri az értéküket. Kérem, menjen tovább, nem lesz nehéz találnia valakit, aki végighallgatja.

Igor elővesz a zsebéből egy köteg pénzt, és udvariasan leteszi a lány mellé.

- Bocsássa meg a gorombaságomat. Csak azért mondtam, hogy lealkudjam az árat. Örvendek a szerencsének, a nevem Igor Dalev. Tegnap érkeztem Moszkvából, és még nem szoktam meg az időeltolódást.

- Az én nevem Olivia - mondja a lány, és úgy tesz, mintha elhinné a férfi hazugságait.

Igor anélkül, hogy engedélyt kérne, leül mellé. A lány kicsit arrébb csúszik.

- Miről akar beszélgetni?

- Előbb vegye el a pénzt.

Olivia habozik. De körülnéz, és rájön, hogy nincs oka félni. Már járnak az autók az egyetlen szabad sávban, fiatalok tartanak a tengerpart felé, és egy idős pár közeledik a járdán. Elteszi a pénzt a zsebébe, anélkül, hogy megszámolná - elég tapasztalt már ahhoz, hogy tudja: több mint elég. - Köszönöm, hogy elfogadta az ajánlatomat - folytatja az orosz. - Hogy miről akarok beszélgetni? Valójában semmi fontosról.

- Valami oka csak van annak, hogy idejött. Senki nem látogat csak úgy Cannes-ba, éppen akkor, amikor a város elviselhetetlen mind a lakói, mind a turisták számára.

Igor a tengert nézi, és rágyújt egy cigarettára.

- A dohányzás ártalmas.

A férfi elengedi a füle mellett a megjegyzést.

- A maga számára mi az élet értelme? - kérdezi.

- A szeretet.

Olivia elmosolyodik. Nem is kezdődhetne jobban a nap: végre mélyebb értelmű dolgokról is beszélgethet, mint a kézműves tárgyak ára vagy az, hogy ki milyen ruhát visel.

- És a maga számára mi az értelme?

- Nekem is a szeretet. De azt is fontosnak tartottam, hogy elég pénzem legyen ahhoz, hogy megmutathassam a szüleimnek: képes vagyok boldogulni az életben. Ez sikerült is, és most nagyon büszkék rám. Megtaláltam a tökéletes nőt, családot alapítottam, gyerekeket akartam, és azt, hogy dicsérjem és féljem Istent. De a gyerekek nem jöttek.

Olivia úgy érzi, tapintatlanság volna megkérdezni, hogy miért nem. A negyvenéves férfi tökéletes franciasággal folytatja: - Fontolgattuk, hogy örökbe fogadunk egy gyereket. Két-három évig gondolkodtunk rajta. De idővel egyre mozgalmasabb lett az életünk: utazások, partik, találkozók, üzleti tárgyalások...

- Amikor leült ide mellém beszélgetni, azt hittem, hogy maga is csak egy pökhendi milliomos, aki kalandra vágyik. De örülök, hogy ilyen dolgokról beszélgetünk.

- Maga gondol a jövőjére?

- Igen, gondolok, és azt hiszem, hogy ugyanazokról a dolgokról álmodom, mint maga. Persze gyerekeket is szeretnék. Itt rövid időre elhallgat. Nem akarja megbántani a beszélgetőtársát, aki ilyen váratlanul bukkant elő a semmiből.

- ... ha lehetséges, persze. Istennek néha más tervei vannak.

Úgy tűnik, hogy Igor nem nagyon figyelt a válaszára.

- A fesztiválra csak milliomosok jönnek?

- Milliomosok és olyanok, akik azt képzelik magukról, hogy milliomosok, meg olyanok, akik milliomosok akarnak lenni. Ezekben a napokban a városnak ez a része olyan, mint egy bolondokháza, mindenki úgy viselkedik, mintha rettentő fontos ember lenne, kivéve azokat, akik valóban fontos emberek: ők sokkal udvariasabbak, mert senkinek nem kell bizonyítaniuk semmit. Nem feltétlenül veszik meg az árumat, de legalább mosolyognak, mondanak egy-két kedves szót, és tisztelettel néznek rám. Maga mit csinál itt?

- Isten hat nap alatt teremtette a világot. De hát mi a világ? Az, amit maga vagy én látunk. Akárhányszor meghal egy ember, az univerzum egy része elpusztul. Mindaz, amit ez az ember érzett, átélt, megcsodált, eltűnik vele együtt, valahogy úgy, mint a könnyek az esőben.

- "Mint a könnyek az esőben..." Igen, láttam egy filmet, amiben elhangzott ez a mondat. De nem emlékszem, hogy melyik film volt az.

- Nem azért jöttem, hogy sírjak. Azért jöttem, hogy üzeneteket küldjek a nőnek, akit szeretek. És ezért el kell pusztítanom néhány univerzumot vagy világot.

Olivia ahelyett, hogy megijedne, elneveti magát. Ez a jóképű, jól öltözött, franciául folyékonyan beszélő férfi egyáltalán nem tűnik őrültnek. Különben is unja már, hogy mindig ugyanazokat a mondatokat kell hallgatnia: maga nagyon szép, sokkal jobb életet érdemelne, ennek mi az ára, az mennyibe kerül, jaj, ez nagyon drága, sétálok egyet, azután visszajövök (ami persze soha nem történik meg) stb. Ennek az orosznak legalább van humorérzéke.

- És miért kell elpusztítani a világot?

- Hogy újjáépítsem a magamét.

Olivia megpróbálhatná megvigasztalni a férfit, aki mellette ül. De attól tart, hogy már megint a jól ismert "szeretném, ha értelmet adnál az életemnek" mondatot fogja hallani, és ezzel véget is ér a társalgás, hiszen neki más tervei vannak a jövőre. Különben is ostobaság lenne a részéről, ha ő akarná megtanítani egy nála jóval idősebb és sikeresebb férfinak, hogy miként tegye túl magát a nehézségeken. Végül úgy dönt, hogy megpróbál többet megtudni róla. Végül is megfizetett - és nem is rosszul - az idejéért.

- És hogy akarja ezt megvalósítani?

- Mennyit tud maga a varangyok viselkedéséről?

- A varangyokéról?

Igor folytatja:

- Több biológiai tanulmány is megállapította, hogy ha egy varangyot beleteszünk egy edénybe, amibe a saját élőhelyének a vizét töltöttük, végig mozdulatlanul tűri, amíg melegítjük a vizet. A varangy nem reagál a hőmérséklet fokozatos növelésére, a környezet változásaira, és amikor felforr a víz, felpüffedve és boldogan hal meg. Ha azonban eleve forró vízbe dobjuk, azonnal kiugrik az edényből. Kicsit megégeti magát, de életben marad. Olivia nem egészen érti, hogy mi köze van ennek a világ elpusztításához. Igor folytatja:

- Én úgy viselkedtem, mint a felforralt varangy. Nem vettem észre a változásokat. Azt hittem, hogy minden rendben, hogy a rossz majd elmúlik, csak idő kérdése. Kész voltam meghalni, mert elvesztettem azt, ami a legfontosabb volt az életben, és ahelyett, hogy cselekedtem volna, csak lebegtem bambán a vízben, ami percről percre forróbb lett.

Olivia összeszedi a bátorságát, és föltesz egy kérdést:

- Mit veszített el?

- Valójában nem is veszítettem el semmit: vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak. Mondjuk, hogy tegnap láttam a feleségemet egy másik férfival. Tudom, hogy szeretne visszajönni hozzám, hogy még mindig szeret, csak nincs bátorsága megtenni ezt a lépést. Vannak olyan forralt varangyok, amik még mindig azt hiszik, hogy az engedelmesség fontosabb, mint a tudás: aki tud, az parancsol, akinek pedig van józan esze, az engedelmeskedik. És tudja, mi a tanulság ebben az egészben? Jobb kiugrani egy helyzetből, akkor is, ha kicsit megégünk, de élünk, és készek vagyunk a cselekvésre. És biztos vagyok benne, hogy maga segíteni fog nekem ebben.

Olivia próbálja kitalálni, hogy mi járhat ennek az emŹbernek a fejében. Hogy hagyhatta el az a nő ezt az érdekes férfit, akivel ilyen izgalmas, sohasem hallott dolgokról lehet beszélgetni? De hát a szerelemben nincs logika - fiatal kora ellenére ezt még ő is tudja. Az ő szerelme például elég durva dolgokra ragadtatja magát, néha még meg is veri őt minden ok nélkül, és mégsem bír ki nélküle egy napot sem. Most miről is beszélnek voltaképpen? Varangyokról. Meg arról, hogy ő tudna neki segíteni. Márpedig nem fog tudni, úgyhogy ideje témát váltani.

- És hogy akarja elpusztítani a világot?

Igor rámutat a Croisette egyetlen szabad sávjára.

- Tegyük föl, hogy nem akarom, hogy maga elmenjen egy bizonyos buliba, de ezt nem mondhatom ki nyíltan. Ha megvárom a csúcsforgalom idejét, és megállok az autómmal az út közepén, tíz percen belül az egész tengerparti út bedugul. A vezetők azt gondolják: "biztos baleset történt", és egy darabig türelmesen várnak. Tizenöt perc múlva megérkezik a rendőrség egy kamionnal, hogy elvontassa az autómat.

- Ez számtalanszor megtörtént már.

- Csakhogy én előbb kiszállnék az autómból, és szegeket meg más éles tárgyakat szórnék szét körülötte. De nagyon óvatosan, hogy senki ne vegye észre. Türelmesen befesteném mindet feketére, hogy ne üssenek el az aszfalttól. És amikor odaérne a kamion, kilyukadna a gumija. Most már két akadály torlaszolná el az utat, és a forgalmi dugó elérné ennek a kisvárosnak a külső részeit is, ahol valószínűleg maga lakik.

- Rendkívül kreatív ötlet. De legfeljebb annyit érne el vele, hogy késnék egy órát.

Most Igor mosolyodott el.

- Na jó, órákig tudnék beszélni arról, hogyan lehetne tovább bonyolítani az ügyet: például amikor az emberek odagyűlnének, hogy segítsenek, bedobnék a kamion alá valami kis füstbombát. Mindenki megrémülne. Beülnék az autómba, úgy csinálnék, mintha el lennék keseredve, és beindítanám a motort, de közben lelocsolnám a szőnyeget egy kis öngyújtóbenzinnel, és meggyújtanám. Lenne elég idő, hogy kiszálljak, és figyeljem, hogy mi történik: nézném, ahogy lassan lángba borul az egész autó, a tűz eléri a benzintartályt, felrobban, a mögötte álló autó is kigyullad - és elindul a láncreakció. És mindehhez nem kell más, csak egy autó, néhány szeg, egy füstbomba, amit bárhol meg lehet venni, és egy kevés öngyújtóbenzin... Igor elővesz a zsebéből egy kémcsövet, amiben egy kevés folyadék lötyög.

- ... mondjuk ennyi. Ezt kellett volna tennem, amikor láttam, hogy Ewa el akar menni. Késleltetnem kellett volna a döntését, rá kellett volna vennem, hogy gondolja át még egyszer, mérje föl a következményeket. Amikor az ember elkezd gondolkodni, mielőtt meghoz egy fontos döntést, rendszerint letesz a tervéről: nagy bátorság kell ahhoz, hogy megtegyünk bizonyos lépéseket. De én túl büszke voltam, és azt gondoltam, hogy ez csak valami múló dolog, majd magától megoldódik. Ismétlem: biztos vagyok benne, hogy már megbánta, és szeretne visszajönŹni. De ehhez az kell, hogy elpusztítsak néhány világot.

Közben egészen megváltozott a hanghordozása, és Olivia már egy cseppet sem élvezi a beszélgetést. Föláll.

- Hát, nekem most már dolgoznom kell.

- Megfizettem azért, hogy végighallgasson. Az egész napi munkáját kifizettem.

A lány belenyúl a zsebébe, hogy elővegye a pénzt, amit kapott, de ebben a pillanatban észreveszi, hogy pisztoly szegeződik az arcára.

- Üljön vissza.

Az első gondolata az, hogy elszalad. Az idős házaspár lassan közeledik.

- Ne fusson el - mondja Igor, mintha olvasna a gondolataiban. - Nem áll szándékomban lőni, ha leül és végighallgat. Ha nem tesz semmit, csak engedelmeskedik, akkor esküszöm, hogy nem lövök.

Olivia fején villámgyorsan átsuhan egy sor lehetőség: az első az, hogy cikcakkban elrohan, de érzi, hogy remeg a lába.

- Üljön le - ismétli a férfi. - Nem lövöm le, ha azt teszi, amit mondok. Megígérem.

Igen. Valóban őrültség volna elsütni a fegyvert fényes nappal, miközben autók közlekednek az úton, sokan a tengerpartra igyekeznek, a forgalom egyre sűrűbb, a járdán is mind több a gyalogos. Jobb, ha azt teszi, amit ez az ember mond - egyszerűen azért, mert nem tehet mást: már az ájulás kerülgeti.

Engedelmeskedik. Most meg kell győznie a másikat, hogy ártalmatlan, végig kell hallgatnia az elhagyott férj panaszait, meg kell ígérnie, hogy nem látott semmit, és amint megjelenik egy járőröző rendőr, a földre kell vetnie magát és segítségért kiáltania.

- Pontosan tudom, mit érez. - A férfi igyekszik megŹnyugtató hangon beszélni. - A félelem tünetei az idők kezdete óta ugyanazok. Így reagált az ember, amikor a vadonban szembetalálta magát egy ragadozóval, és ugyanŹígy reagál ma is, ha fél. Az arcából és a bőre alól kiszökik a vér, hogy ne vérezzen el, ha megsebesül: ezért sápad el. A belek ellazulnak, és kiürítik a tartalmukat, hogy ne fertőzzék meg a szervezetet mérgező anyagok. A test az első pillanatban megmerevedik, hogy ne hergelje föl a vadállatot, amely bármilyen gyanús mozdulatra támaŹdásba lendülhet.

"Ez az egész csak rémálom" - gondolja Olivia. Eszébe jutnak a szülei, akiknek most valójában itt kéne lenniük, de egész éjjel készítették a csecsebecséket, mert tudták, hogy másnap forgalmas nap lesz.