Paulo Coelho: A győztes egyedül van - 2. részlet

Kérte a szentet, hogy oltalmazza meg és támogassa őt abban, hogy a lehető legkevesebb áldozattal érje el a célját. Cserébe egy aranyikont ígért, amit egy novoszibirszki kolostorban élő híres festőtől rendel majd meg, amikor mindennek vége lesz, és ő visszatérhet a szülőföldjére.

Hajnali három órakor a Hotel Martinez bárját elárasztja a cigaretta- és az izzadságszag. Noha Jimmy már abbahagyta a zongorázást (Jimmy lábain felemás cipő van), és a pincérnő is rettenetesen kimerült, az ott maradt vendégeknek eszük ágában sincs elmenni. Nekik még itt kell maradniuk a teremben, legalább még egy óráig, vagy akár egész éjszaka, amíg végre történik valami!

Elvégre már négy nap eltelt a cannes-i filmfesztivál megnyitása óta, és még mindig nem történt semmi. A különböző asztaloknál ülők fejében ugyanaz a gondolat fészkel: találkozni kell a Hatalommal. Minden szép nő azt reméli, hogy valami producer beleszeret, és fontos szerepet ad neki a következő filmjében. A színészek fesztelenül beszélgetnek egymással, nevetgélnek, és eljátsszák, hogy nekik ez az egész semmit nem jelent, fél szemmel azért egyfolytában az ajtót lesik.

Valaki jönni fog.

Valakinek még jönnie kell. A fiatal rendezők, tele ötletekkel, táskájukban az önéletrajzukkal és a vizsgafilmjükkel, fejükben az összes kimerítő olvasmánnyal a fotóművészetről és a forgatókönyvírásról, valami nagy szerencsére várnak: valakire, aki egy partiról visszatérve üres asztalt keres, rendel egy kávét, rágyújt egy cigarettára, már unja, hogy mindig ugyanazokra a helyekre jár, és nyitott az új kalandokra. Milyen naivak.

Ha valóban jönne egy ilyen ember, nyilván hallani sem akarna az új "projektről, amilyet még senki nem csinált", de hát az elkeseredés képes becsapni az elkeseredett lelŹeket. A hatalmasok, akik időnként belépnek, épp csak körbepillantanak, aztán mennek is föl a szobájukba. Nem aggódnak. Tudják, hogy nincs félnivalójuk. A hatalmi elit, a Szuperosztály nem bocsátja meg az árulást, ott mindenki tisztában van a határaival - és hiába tartja úgy a legenda, ők sem jutottak oda, hogy élet és halál ügyében dönthetnének. Másrészt pedig, ha valami váratlan és fontos dolog fölfedezésre vár - akár a film, akár a zene, akár a divat világában -, az a mélyreható kutatások eredményeképpen kerül a felszínre, nem pedig a szállodai bárokban.

ASzuperosztály most éppen azzal a lánnyal szeretkezik, akinek sikerült bejutnia az estélyre, és mindenre kapható. A Szuperosztály most éppen lemossa a sminkjét, nézegeti a ráncait, és azt gondolja, hogy itt az ideje egy újabb plasztikai műtétnek. Olvassa az interneten a híreket, keresi, mit írnak az aznapi bejelentéséről. Beveszi az elengedhetetlen altatót, megissza a teát, ami könnyű fogyást ígér. Bejelöli az étlapon, hogy mit hozzanak föl reggelire a szobájába, és kiakasztja a kilincsre, a "Ne zavarjanak" táblácskával együtt. A Szuperosztály lehunyja a szemét, és azt gondolja: "Remélem, hamar elalszom, mert holnap van egy találkozóm tíz előtt."

A Martinez bárjában azonban mindenki tudja, hogy ott vannak a hatalmasok. És ha ott vannak, akkor az számukra eséllyel kecsegtet.

Az meg sem fordul a fejükben, hogy a Hatalom csak a Hatalommal áll szóba. Hogy nekik arra van szükségük, hogy egymással találkozzanak, együtt egyenek és igyanak, nagy partikat rendezzenek, a megjelenésükkel emeljék egy-egy rendezvény fényét, áltassák magukat, hogy a luxus és csillogás világa mindenki számára elérhető, aki elég bátor ahhoz, hogy makacsul ragaszkodjon az elképzeléseihez. Hogy elkerüljék az olyan háborúkat, amelyek nem hoznak hasznot, és hogy ellentétet szítsanak országok vagy cégek között, ha úgy érzik, hogy ez még több hatalmat vagy pénzt ígér nekik. Hogy színleljék, hogy boldogok, pedig a saját sikerük rabjai. Hogy még tovább növeljék a vagyonukat és a befolyásukat, akkor is, ha már óriási - ugyanis a Szuperklasszisok tagjai hiúságból vetélkednek egymással, és mindenki a csúcsok csúcsára akar jutni. Az eszményi világban a Hatalom szóba állna a színészekkel, a rendezőkkel, a divattervezőkkel és az írókkal, akiknek már vörös a szemük a fáradtságtól, és már azon jár az eszük, hogy holnap visszatérnek messzi városukba, az albérletükbe, és kezdhetik elölről a kopogtatást, az ismerkedést, az érvényesülés keresését.

Avaló világban a Hatalom most bezárkózik a szobájába, és átfutja az elektronikus leveleit, méltatlankodik, hogy a partik mindig egyformák, hogy a barátnője ékszere nagyobb, mint az övé, hogy a riválisa jachtjának különleges díszítése van, és ez hogy lehetséges...

Igornak nincs kivel beszélgetnie, de ez nem is érdekli. A győztes egyedül van.

Igor egy oroszországi telefontársaság sikeres tulajdonosa és elnöke. Már egy évvel korábban lefoglalta a Martinez legjobb lakosztályát (amit legalább tizenkét napra kell kifizetni, függetlenül attól, hogy mennyi ideig kíván maradni a vendég), és ma délután megérkezett a magánrepülőgépén, lezuhanyozott, utána lement a hallba, abban a reményben, hogy tanúja lehet egy egyszerű kis jelenetnek.

Egy ideig színésznők, színészek és rendezők háborgatták, de neki már megvolt a tökéletes válasza mindannyiuk számára:

- Don't speak English, sorry. Polish.

Vagy:

- Don't speak French, sorry. Mexican.

Valaki megpróbált elmakogni pár szót spanyolul, de akkor Igor más eszközhöz folyamodott. Számokat jegyzett föl egy füzetbe, hogy ne tűnjön se újságírónak (aki mindenkit érdekel), se a filmiparhoz kapcsolódó személynek. Mellette egy orosz nyelvű gazdasági magazin (a legtöbben úgysem tudják megkülönböztetni egymástól az oroszt, a lengyelt és a spanyolt), egy jelentéktelen üzletember fényképével a borítóján. Abár vendégei azt hiszik magukról, hogy jó emberismerők, és békén hagyják Igort abban a hiszemben, hogy bizonyára ő is az a fajta milliomos, aki azért jön Cannes-ba, hogy szeretőt találjon. Miután az ötödik ember is leült az asztalához, és ásványvizet kért, mondván, hogy "sehol nincs szabad szék", elterjedt a pletyka, és már az egész bár tudja, hogy ez a magányos férfi nem képviselője sem a film, sem a divat világának, így hát egyelőre félreteszik "parfüm" néven.

A "parfüm" a színésznők (vagy "starlet"-ek, ahogy a fesztiválon hívják őket) tolvajnyelvi fordulata: könnyű lecserélni a márkát, sokszor azonban valóságos kincs lehet. A "parfümökkel" csak a fesztivál utolsó két napján kezdenek el foglalkozni, amikor már bizonyos, hogy nem találtak maguknak semmi érdekeset a filmiparban. Addig várnia kell ennek a furcsa, gazdagnak látszó férfinak. Minden színésznő jól tudja, hogy még mindig jobb egy új partnerrel távozni (aki később akár filmproducerré is válhat), mint elmenni a következő rendezvényre, ahol csinálhatják végig ugyanazt a szertartást - inni kell, mosolyogni (főleg mosolyogni), eljátszani, hogy nem néznek senkire, miközben a szívük szaporán ver, mert az óra mutatói gyorsan pörögnek, a gálavacsorák még tartanak ugyan, de őket nem hívták meg, egyes egyedülálló férfiakat viszont igen.

Előre tudják, hogy mit fognak mondanak a "parfümök", hiszen mindegyik ugyanazt mondja, de úgy tesznek, mintha elhinnék:

a. "Mellettem megváltozhat az életed."

b. "Sok nő szívesen lenne a helyedben."

c. "Most még fiatal vagy, de gondolj arra, mi lesz pár év múlva. Itt az ideje egy hosszabb távú befektetésnek."

d. "Nős vagyok, de a feleségem..." (ez a mondat többféleképpen végződhet: "betegeskedik", "azt mondta, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyom" stb.)

e. "Te igazi hercegnő vagy, és megérdemled, hogy úgy is bánjanak veled. Egész életemben rád vártam, bár ennek magam sem voltam tudatában. Nem hiszek a véletlenekben, és azt érzem, hogy adnunk kell egy esélyt ennek a kapcsolatnak."

A társalgás mindig ugyanaz. Ami változik, az a végeredmény: hogy milyen ajándékot sikerül kiszedni belőle (lehetőleg ékszereket, amiket később el lehet adni), esetleg meghívást egy-két jachton rendezett partira, ahol minél több névjegykártyát érdemes összegyűjteni, végig kell hallgatni ugyanazokat a társalgásokat, viszont meghívót lehet szerezni a Forma-1-es versenyekre, ahol ugyanezek az emberek jelennek meg, és ahol talán már vár a nagy esély.

Szintén "parfümnek" nevezik a fiatal színészek az idős, plasztikázott és botoxszal felfújt milliomosnőket, akik azonban okosabbak, mint férfi társaik. Ők soha nem vesztegetik az idejüket: csak az utolsó napokban érkeznek meg, és tudják, hogy a pénzük a vonzerejük.

A hímnemű "parfümök" tévhitben élnek: azt hiszik, hogy ha sikerült elcsábítaniuk a hosszú lábak és az ifjú arcok tulajdonosait, akkor kedvükre manipulálhatják őket. A nőnemű "parfümök" viszont kizárólag a briliánsaik hatalmában bíznak, és semmi másban.

Igor nem ismeri ezeket a részleteket: ő most van itt először. És épp most állapította meg, legnagyobb megdöbbenésére, hogy senkit nem érdekelnek különösebben a filmek - kivéve a bárban ülő embereket. Átlapozott néhány magazint, kinyitotta a borítékot, amelybe a titkárnője a legfontosabb partikra szóló meghívókat tette, és sehol sem tettek említést egyetlen premierről sem. Mielőtt megérkeŹzett Franciaországba, kíváncsi volt rá, hogy milyen filmek versenyeznek - és rendkívül nehezen szerezte meg ezeket az információkat. Azután egy barátja ezt mondta neki: - Felejtsd el a filmeket! Cannes valójában divatfesztivál.

Divat. De hát mit gondolnak az emberek? Szerintük az a divat, ami évszakról évszakra változik? Azért jöttek ide a világ minden tájáról, hogy megmutassák a ruháikat, az ékszereiket és a cipőgyűjteményüket? Nem ismerik a szó valódi jelentését. A "divat" valójában nem más, mint annak a kifejezése: a te világodhoz tartozom. Én is a te hadsereged egyenruháját hordom, ne lőj rám.

Azóta, hogy férfiak és nők csoportjai elkezdtek együtt élni a barlangokban, a divat az egyetlen olyan kifejezési eszköz, amit mindenki megért anélkül, hogy ismerné a másikat, és amivel el lehet mondani: egyformán öltözködünk, a te törzsedből való vagyok, összefogunk a gyengébbek ellen, és így életben maradunk.